Próbálom kitalálni, mi a bajom, ott bent a fejben, miért vagyok türelmetlen és elégedetlen magammal, pedig van jövőképem, elképzelésem, mégis olyan nyomorultnak érzem magam.

Talán mégsem kéne bejegyeztetni ezt a céget… Nyomaszt, idegesít a gondolata is… Szerintem semmi hasznom nem lesz végül belőle: majd ha tényleg kell, megalapítom! Csak azért nem kell, mert mások számára ez lenne a megoldás, s most bennem bíznak. Inkább őket hagyjam cserben mint magamat. Inkább saját elvárásaimnak feleljek meg.
Nyugalomra és időre van szükségem magammal szemben is…

(Hideg van, na, kevesen sétálnak a parton, aki mégis, nem jár nyitott szemmel! Rajtam kívül egy pecás figyelt fel rájuk, szidta is őket a falánkságukért… Szó, mi szó hatból egyikük az ötödik percre felhozott egy tenyérnél nagyobb keszeget -vagy naphalat – és kis küszködéssel le is nyelte azonmód. Hogy hova fér el benne mindez, meg nem mondhatom!)

Padig nem is volt dolgom arra, de úgy voltam a Tisza kihagyhatatlan, ha az ember időt tud rá szánni, mindig tartogat valami természetközelit. Mondtam is a lányomnak (összefutván a könyvtárban) hogy mars a partra, hátha még ott portyáznak a halőrök rémei:)

A mióta saját lábamon állok, homlokegyenest másképp alakultak a dolgok. Egyszerűen nem jön ki a lépés.

Az utóbbi időben a Karácsony egy meglehetősen magányos időtöltéssé vált, abban az értelemben hogy sem a templomi áhítat,  sem a szerettek, illetve csak módjával, jelképesen.

Ilyenkor  szoktam időt szakítani olyasmire, amivel elmaradtam magam felé… Ülök a gép előtt és… Nincs ebben semmi, mások is jártak így, nem panaszkodok. De jövőre talán (és ezt még nem próbáltam) a vidék csendjét kellene választanom ilyenkorra. Nagy itt a csingilingi reklámzaj s ebben elvagyok a cserépkályha lobogásával, egy üveg jó borral, a saját gondolataimmal, de ez nem az igazi megoldás.

Vagy mégis? Bizonyára  most erre van jövésem.

Ráadásul a Szilveszterek is ilyenekké váltak.

Sem éjféli mise,  sem tűzijáték, csak a harangzúgásra és a durrogásra ébredés, hogy már megint elmúlt valami, aminek nem fogtam meg jól a végét. Az ilyen hozzáállás ráég az ember kezére.

Persze nem panaszkodom, csak megjegyzem, hogy lehetne ez másként is. Aminthogy nincs. Vannak olyanok, az élők nagyobb része, akiknek még arra sincs reményük, hogy az a helyzet melyben leledzenek talán (és most nem az önszántukból, akaratukból módosítható dolgokról van szó) változik. Számukra csupán a hit marad, Krisztus születésének üzenete.

Bennem ebben nincs hiány, talán el kék gondolkodnom, mit rontottam el…

De ennek is eljön az ideje, mert ideje van a születésének...

Mindez csak azért, mert van néhány dolog, amit nem tudok lenyelni, azaz dehogy nem, de mégis, mint Proustnál az az íz, amely emlékezetes marad.

Szóval eszembe jutott egy Fejes Tímea nevű leányzó,aki ha jól emlékszem tizenhét évesen a kádba ejtette a hajszárítót, és ilyetén módon mindazon gyerek aki háborúban, éhínségben kolerában, és még ki tudja miben, és legfőképp: mi végre pusztult el?

Meg Apám, aki harmincnégy évesen, szívnagyobbodásban…

De mit lelkizik itt egy halálraítélt? Elvégre mindennek rendelt ideje van, a születésnek épp úgy, mint a kíváncsiskodásnak.

De ami eddig volt, nos ezért, ha másért nem is, érdemes Szegeden siratni a nyarat. Nemhiába itt a legmagasabb – szűk e honban – a napsütések órák száma. Csütörtökön például még hajón voltam, a víztükör sima, a hőmérséklet a napon izzasztó volt, neki is vetkőztem, de barnulni már nem sikerült:)

A madarak is: előbb itt ragadtak a fecskék, alig akaródzott nekik elindulni, de a környező pusztákon pihenő darvak sem kapkodták el, a napokban húztak csak tova, délnek. Forró váltásban váltották őket a vándorvarjak, akik északi fészkelőhelyeikről érkezvén ilyenkor a külvárosok még erdős részeibe húzódnak ezerszám tavaszig, ahonnan be-benéznek a belváros parkjaiba is egy kis ennivalót kutatva. A sirályok is mintha aktívabbak lennének a Tiszán, lehet valami miatt – hacsaknem a varjak a ludasak ebben is? – kiszorultak a szeméttelepekről…

Egyébként meg megy az egyhelyben toporgás, tervek vannak, se lendület, sem hátszél, csupán verbális elszántság, tervek szövögetése, meg ilyenek. Hiába a napos délutánok hosszú sétákra csábítottak, azonban úgy nézem a mai nappal ennek vége.

Végre fel lehet kell venni a munkát, fel kell kötni a getyát! Itt a vége az elcsábulásnak.

Nagyapám külön sírban fekszik, őt nem ismertem, de nagy a legendáriuma, másutt már írtam róla. Egyszer majd mind egy helyere kerülünk, mégha Nagyinak ez sérti is a ki nem mondott végakaratát:)

Ilyenkor mindig viszek egy szál virágot valamelyik itt elföldelt első világégéses bakának, rendszerint az osztrákoknak, akik a sebesüléseikbe pusztultak itt bele.

Szeretetek amúgy temetőbe járni, ha épp nincs temetés. Különösen ősszel a színek kavalkádja miatt, de nyáron is, mert a fás részek kellemesen hűvösek. Egyszer a balatoni túráim egyikén, déltájt elheveredtem az egyik csendes faluvégi siralomvölgyben, meg is szunnyadtam. A mobilom rezgése ébresztett, azt kérdezték, hol is vagyok? Félálomban, hirtelen azt találtam válaszolni, hogy “itt fekszem a minszentkálli temetőben!” Nagy csend lett a vége a túloldalon, majd röhögés… Morbidnak tetsző helyzet, de kerékpárosan a legjobb pihenőhelyek egyike. Ráadásul egy település megismeréséhez hozzátartozik a temető felkutatása… Hideg, szomjoltó folyóvíz mindenütt van e helyeken. Itt szoktam rendszerint- stílusosan – átesni – a holtponton.

De most már a tél közeleg…