Húshagyó kedd

Itt van vége. Kacagom a telet, mehet, jöhet a tvasz! Gyászos hangulatom, nem halogatom sutba dobni. Madárcsicsergésseé, napsütéssel, virágillattal temetem roszkedvemet:)

Nomasztó évkezdet

Terveimmel ellentétben a Szilveszter és környéke vad és kiadós piálással telet. Nem tudom mi lelt, de ha elkezdem, míg van lendületem, nem hagyom abba…
Így meglehetős rosszkedvvel, bűntudattal csúsztam át az új évbe, ráadásul komolyan le is robbantam nem csak mentálisan, de fizikailag is: ne mondjátok el senkinek de lábon vészeltem át egy kisebb szívrohamot, még mindig itt a zsibbadás a karomban.

Próbálom kitalálni, mi a bajom, ott bent a fejben, miért vagyok türelmetlen és elégedetlen magammal, pedig van jövőképem, elképzelésem, mégis olyan nyomorultnak érzem magam.

Talán mégsem kéne bejegyeztetni ezt a céget… Nyomaszt, idegesít a gondolata is… Szerintem semmi hasznom nem lesz végül belőle: majd ha tényleg kell, megalapítom! Csak azért nem kell, mert mások számára ez lenne a megoldás, s most bennem bíznak. Inkább őket hagyjam cserben mint magamat. Inkább saját elvárásaimnak feleljek meg.
Nyugalomra és időre van szükségem magammal szemben is…

A hideg vizek madarai

A Szeged környéki állóvizek befagyhattak, mert megjelentek a Tiszán a kárókatonák. Fantasztikusak: akár fél percig is lent maradnak a víz alatt, miközben árral szemben “úsznak”! És mindezt a mutatványt a belvárosban, a szemem láttára.

(Hideg van, na, kevesen sétálnak a parton, aki mégis, nem jár nyitott szemmel! Rajtam kívül egy pecás figyelt fel rájuk, szidta is őket a falánkságukért… Szó, mi szó hatból egyikük az ötödik percre felhozott egy tenyérnél nagyobb keszeget -vagy naphalat – és kis küszködéssel le is nyelte azonmód. Hogy hova fér el benne mindez, meg nem mondhatom!)

Padig nem is volt dolgom arra, de úgy voltam a Tisza kihagyhatatlan, ha az ember időt tud rá szánni, mindig tartogat valami természetközelit. Mondtam is a lányomnak (összefutván a könyvtárban) hogy mars a partra, hátha még ott portyáznak a halőrök rémei:)

Mert “ideje van a születésének…”

Azt azért nem mondhatom, hogy hadilábon állnék a Karácsonnyal, de nincs szerencsém vele. Legalábbis mostanában nem úgy jön ki a lépés, hogy odalegyek érte. Meglehet ez a hosszúra nyúlt gyerekkorom böjtje. Akkoriban anyám vallásának köszönhetően minden liturgikus töltésű ünnepből kettő jutott nekem, egy katolikus és ráadásként a pravoszláv… Talán el voltam halmozva.

A mióta saját lábamon állok, homlokegyenest másképp alakultak a dolgok. Egyszerűen nem jön ki a lépés.

Az utóbbi időben a Karácsony egy meglehetősen magányos időtöltéssé vált, abban az értelemben hogy sem a templomi áhítat,  sem a szerettek, illetve csak módjával, jelképesen.

Ilyenkor  szoktam időt szakítani olyasmire, amivel elmaradtam magam felé… Ülök a gép előtt és… Nincs ebben semmi, mások is jártak így, nem panaszkodok. De jövőre talán (és ezt még nem próbáltam) a vidék csendjét kellene választanom ilyenkorra. Nagy itt a csingilingi reklámzaj s ebben elvagyok a cserépkályha lobogásával, egy üveg jó borral, a saját gondolataimmal, de ez nem az igazi megoldás.

Vagy mégis? Bizonyára  most erre van jövésem.

Ráadásul a Szilveszterek is ilyenekké váltak.

Sem éjféli mise,  sem tűzijáték, csak a harangzúgásra és a durrogásra ébredés, hogy már megint elmúlt valami, aminek nem fogtam meg jól a végét. Az ilyen hozzáállás ráég az ember kezére.

Persze nem panaszkodom, csak megjegyzem, hogy lehetne ez másként is. Aminthogy nincs. Vannak olyanok, az élők nagyobb része, akiknek még arra sincs reményük, hogy az a helyzet melyben leledzenek talán (és most nem az önszántukból, akaratukból módosítható dolgokról van szó) változik. Számukra csupán a hit marad, Krisztus születésének üzenete.

Bennem ebben nincs hiány, talán el kék gondolkodnom, mit rontottam el…

De ennek is eljön az ideje, mert ideje van a születésének...

Októbervég

Jól esett a hosszúhétvége, meg a hét eleje is. Írtam egy remekbeszabott kiajánlólevelet az önkormányzatoknak arról, hogy nincs más lehetőségük a válság okozta problémáik rendezésére, mint bennünket választani, meg ma feladtam a szokásos heti jegyzetet is, mely kevésbé remek dolgokat taglal. Nem fog a legjobb írásaim közé tartozni, de vállalható… Kell némi zsebpénz:)
Hosszú sétákkal búcsúztatom az egyre rövidülő napokat. Várakozásteli csend lakkozik mostanság bennem. Érik az új Balaton expedíció terve is. Ismét néhány hónapot kívánok áldozni az ügyre, ezúttal jóval felkészültebben…

A rendelt időről

Tegnap reggel azon kaptam magam, hogy Istenhez folyamodtam. Imádkozni már rég, bár ez nálam másképpen megy mint szokás szerint… Nem is ez, hanem az, hogy nyitván nincs egyenleg, hogy hány nemes cselekedetre jön ki egy fohász nélküli kérés, mint, hogy pl: nagyon Istenes lenne, ha nem döglenék meg az úton ma mert még van elintézni valóm…
Meg aztán: mégis hogy néz az már ki, hogy csak akkor jut eszembe Istenhez fordulni, amikor kérni valóm van… Bár nem hinném, hogy…

Mindez csak azért, mert van néhány dolog, amit nem tudok lenyelni, azaz dehogy nem, de mégis, mint Proustnál az az íz, amely emlékezetes marad.

Szóval eszembe jutott egy Fejes Tímea nevű leányzó,aki ha jól emlékszem tizenhét évesen a kádba ejtette a hajszárítót, és ilyetén módon mindazon gyerek aki háborúban, éhínségben kolerában, és még ki tudja miben, és legfőképp: mi végre pusztult el?

Meg Apám, aki harmincnégy évesen, szívnagyobbodásban…

De mit lelkizik itt egy halálraítélt? Elvégre mindennek rendelt ideje van, a születésnek épp úgy, mint a kíváncsiskodásnak.

Ha a csend beszélni tudna

Hajnalra kelve, a sötétben, néhány slukk erejéig a város csendjét hallgattam. Eddig elkerülte a figyelmem e mormogás, zúgás, búgás, a szegedi csend alaphangjai. Pedig a városnak immáron jóformán ipara sincs (a szalámikészítés neszezik vajon?), a rigók kora reggeli hancúrozása mostanság későbbre tevődik, nincs mi elnyomja, felülírja a csendre telepedő  akusztikus civilizációs kosz állandóságát.
Igen, legyen ismét tavasz, hajrá városi szárnyas gerillák: hallassátok hangotok!

A korakelés télies csendje

Van az, hogy korán kelek. Míg mások azért, mert hajnalra indulniuk kell munkába, vagy úszni, futni járnak, én csak úgy. Ilyenkor még csend honol a városban, nyugodtan le lehet dolgozni. De a telet, meg ami előtte és utána van, ki nem bírhatom: dög sötét van, villanyt kell oltani, a madarak sem énekelnek! mintha egy kriptában ütném a billentyűket… Már-már nyomasztó a csend.

Madarak és évszakok

Elment az a hét is.  Meg a jó idő is,  bár ahhoz képest, hogy hányadika van, mely hónapban, ezen nem is nagyon lehet csodálkozni. Most a hidegebb, nedvesebb, korábban sötétedős napok jönnek, melyek egyre szürkébbekké válnak, mígnem lehull minden levél…

De ami eddig volt, nos ezért, ha másért nem is, érdemes Szegeden siratni a nyarat. Nemhiába itt a legmagasabb – szűk e honban – a napsütések órák száma. Csütörtökön például még hajón voltam, a víztükör sima, a hőmérséklet a napon izzasztó volt, neki is vetkőztem, de barnulni már nem sikerült:)

A madarak is: előbb itt ragadtak a fecskék, alig akaródzott nekik elindulni, de a környező pusztákon pihenő darvak sem kapkodták el, a napokban húztak csak tova, délnek. Forró váltásban váltották őket a vándorvarjak, akik északi fészkelőhelyeikről érkezvén ilyenkor a külvárosok még erdős részeibe húzódnak ezerszám tavaszig, ahonnan be-benéznek a belváros parkjaiba is egy kis ennivalót kutatva. A sirályok is mintha aktívabbak lennének a Tiszán, lehet valami miatt – hacsaknem a varjak a ludasak ebben is? – kiszorultak a szeméttelepekről…

Egyébként meg megy az egyhelyben toporgás, tervek vannak, se lendület, sem hátszél, csupán verbális elszántság, tervek szövögetése, meg ilyenek. Hiába a napos délutánok hosszú sétákra csábítottak, azonban úgy nézem a mai nappal ennek vége.

Végre fel lehet kell venni a munkát, fel kell kötni a getyát! Itt a vége az elcsábulásnak.

Holtpont

Anyámmal mi mindig hamarabb megyünk ki a temetőbe, nem várjuk be a november elejei tömegelést. Apám, aki 34 évet és Nagymamám, aki 99-et élt meg, úgy sejtem nem bánja ezt: bensőségesebb így a látogatás.

Nagyapám külön sírban fekszik, őt nem ismertem, de nagy a legendáriuma, másutt már írtam róla. Egyszer majd mind egy helyere kerülünk, mégha Nagyinak ez sérti is a ki nem mondott végakaratát:)

Ilyenkor mindig viszek egy szál virágot valamelyik itt elföldelt első világégéses bakának, rendszerint az osztrákoknak, akik a sebesüléseikbe pusztultak itt bele.

Szeretetek amúgy temetőbe járni, ha épp nincs temetés. Különösen ősszel a színek kavalkádja miatt, de nyáron is, mert a fás részek kellemesen hűvösek. Egyszer a balatoni túráim egyikén, déltájt elheveredtem az egyik csendes faluvégi siralomvölgyben, meg is szunnyadtam. A mobilom rezgése ébresztett, azt kérdezték, hol is vagyok? Félálomban, hirtelen azt találtam válaszolni, hogy “itt fekszem a minszentkálli temetőben!” Nagy csend lett a vége a túloldalon, majd röhögés… Morbidnak tetsző helyzet, de kerékpárosan a legjobb pihenőhelyek egyike. Ráadásul egy település megismeréséhez hozzátartozik a temető felkutatása… Hideg, szomjoltó folyóvíz mindenütt van e helyeken. Itt szoktam rendszerint- stílusosan – átesni – a holtponton.

De most már a tél közeleg…